Kedves leendő Olvasóim!
Ebben a blogban
szeretném bemutatni könyvemet, mely az életemmel együtt íródott, így
mostanra már életem szerves részévé vált. Valamikor 2008-2009 fordulóján
éreztem, hogy sokkal többre vagyok hivatott, mint amit addig gondoltam
és csináltam. Iparművész-tervezőként diplomáztam, ennek ellenére 2006-ig
egy múzeum félreeső irodájában rajzolóként dolgoztam, a nyári
időszakban pedig terepmunkát végeztem ásatásokon.
A szürke, poros
szobában töltött telek váltakoztak a perzselő, még porosabb nyarakkal,
én meg azt tettem, amire utasítottak, rajzoltam, de abba kreativitásomat
soha nem vihettem bele igazán. Több ezer cserépdarab rajza, és
régészeti tereprajz származik tőlem, és fekszik porosan valamelyik fiók
mélyén. Sokszor megfordult a fejemben: csak ennyire vagyok képes? Tettem
ezzel valami jót és szépet? Egyáltalán, van valami kitörési
lehetőségem? A 8 órás, egyhangú munkanapok után a háztartás és a
családom ellátása volt soron, és mire végeztem, semmi energiám nem
maradt az igazi teremtésre, rejtett képességeim kibontakoztatására. Ebbe
beletörődtem, mert nem volt rossz fizetésem.
Aztán hideg
zuhanyként ért, mikor bejelentették, hogy nagy leépítések lesznek, és
mindenki rettegett, hogy ő lesz a következő, aki elveszti az állását,
valamint a pályázaton megnyert otthon használható számítógépet. Az
utolsó hónapban voltak álmatlan éjszakáim, hogy mihez kezdek, ha engem
is lapátra tesznek. Nos, tényleg engem is elbocsátottak. Két évig
grafikusi álláskereséssel telt az időm, de esélyem szinte a nullával
volt egyenlő a sok jól képzett fiatal mellett, akiknek nem volt még
családjuk, gyerekük. Pedig időközben elvégeztem egy
multimédia-fejlesztői tanfolyamot is. Itthon vállaltam apró-cseprő
grafikai munkákat, fotóretusálásokat, amit legtöbbször ki sem fizettek,
vagy épp, csak a felét-negyedét kaptam a megbeszélt összegnek.
Dühös voltam a
világra a sorsom miatt, haragudtam azokra, akik velem ellentétben
sikeresek voltak, kiváltképp az alkotó, alkalmazott művészetekben. Így
dacból elkezdtem írogatni a művészetről, hogy látom a művészeket és
műveiket. Írásaimat keserű, maró gúny itatta át, nem a finom irónia. Nem
is lettem tőle jobban. Írtam egy blogot, melynek gyér volt a
visszhangja, de egy-két hozzászólásból kitűnt, hogy valamit nagyon
rosszul csinálok. A hozzászólók teljes jóindulattal azt írták, hogy
nézzek már végre magamba, és hagyjak fel a művészek fikázásával. Attól,
hogy hadjáratot indítok ellenük, még senkinek nem lesz jó, de főleg
nekem nem.
Időközben rábukkantam olyan dolgokra is, mint a szakrális geometria, a magyarság ősisége, nyelvünk gazdagsága, szerves kultúra.
Egyszerűen beleszerettem ezekbe a témákba, és onnantól kezdve már senki
nem tántoríthatott el a célomtól, hogy könyvet fogok írni. Nyitottam az
emberek, közösségek felé, elkezdtem előadásokra, rendezvényekre járni,
rengeteget olvastam, vázlatrajzokat készítettem. 2009 elején már volt
egy rövid könyv-vázlatom, amit menten megosztottam az interneten, majd
rövidesen levettem, de már későn, hisz addigra különféle
torrent-oldalakra felrakták, A TEReMtÉSZET kiskönyve címmel. Így több
ezren olvasták azt a 70-80 oldalt, ami meglehetősen kiforratlan,
kidolgozatlan volt még.
Döbbenet volt
találkozni olyan ismeretlen és ismerős emberekkel, akik nekem(!)
ajánlották ezt a könyvet, és részükről volt az igazi megdöbbenés, mikor
azt mondtam: "De hisz ezt én írtam!" Akkor tudtam, hogy ezt a könyvet
nagyon jól meg kell írni, be kell fejezni, hisz sokan szomjaznak arra a
tudásra, amit a könyvben átadok. Ehhez azonban áldozatot kellett
vállalnom: egómat, mely addig igen nagynak képzelte magát, meg kellett
zaboláznom, és meg kellett tanulnom, mi is a Teremtő iránti alázat, hisz
tőle kaptam a tudást, Ő vezetett rá mindenre! Három évbe tellett, hogy a
vázlatból teljes, szerkesztett könyv legyen, melyben mindent magam
csináltam, de a segítséget, amire igazán szükségem volt, elfogadtam.
Íme, az eredmény:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése