Leendő olvasóimnak

Kedves leendő Olvasóim!

Ebben a blogban szeretném bemutatni könyvemet, mely az életemmel együtt íródott, így mostanra már életem szerves részévé vált. Valamikor 2008-2009 fordulóján éreztem, hogy sokkal többre vagyok hivatott, mint amit addig gondoltam és csináltam. Iparművész-tervezőként diplomáztam, ennek ellenére 2006-ig egy múzeum félreeső irodájában rajzolóként dolgoztam, a nyári időszakban pedig terepmunkát végeztem ásatásokon. 
A szürke, poros szobában töltött telek váltakoztak a perzselő, még porosabb nyarakkal, én meg azt tettem, amire utasítottak, rajzoltam, de abba kreativitásomat soha nem vihettem bele igazán. Több ezer cserépdarab rajza, és régészeti tereprajz származik tőlem, és fekszik porosan valamelyik fiók mélyén. Sokszor megfordult a fejemben: csak ennyire vagyok képes? Tettem ezzel valami jót és szépet? Egyáltalán, van valami kitörési lehetőségem? A 8 órás, egyhangú munkanapok után a háztartás és a családom ellátása volt soron, és mire végeztem, semmi energiám nem maradt az igazi teremtésre, rejtett képességeim kibontakoztatására. Ebbe beletörődtem, mert nem volt rossz fizetésem. 
Aztán hideg zuhanyként ért, mikor bejelentették, hogy nagy leépítések lesznek, és mindenki rettegett, hogy ő lesz a következő, aki elveszti az állását, valamint a pályázaton megnyert otthon használható számítógépet. Az utolsó hónapban voltak álmatlan éjszakáim, hogy mihez kezdek, ha engem is lapátra tesznek. Nos, tényleg engem is elbocsátottak. Két évig grafikusi álláskereséssel telt az időm, de esélyem szinte a nullával volt egyenlő a sok jól képzett fiatal mellett, akiknek nem volt még családjuk, gyerekük. Pedig időközben elvégeztem egy multimédia-fejlesztői tanfolyamot is. Itthon vállaltam apró-cseprő grafikai munkákat, fotóretusálásokat, amit legtöbbször ki sem fizettek, vagy épp, csak a felét-negyedét kaptam a megbeszélt összegnek. 
Dühös voltam a világra a sorsom miatt, haragudtam azokra, akik velem ellentétben sikeresek voltak, kiváltképp az alkotó, alkalmazott művészetekben. Így dacból elkezdtem írogatni a művészetről, hogy látom a művészeket és műveiket. Írásaimat keserű, maró gúny itatta át, nem a finom irónia. Nem is lettem tőle jobban. Írtam egy blogot, melynek gyér volt a visszhangja, de egy-két hozzászólásból kitűnt, hogy valamit nagyon rosszul csinálok. A hozzászólók teljes jóindulattal azt írták, hogy nézzek már végre magamba, és hagyjak fel a művészek fikázásával. Attól, hogy hadjáratot indítok ellenük, még senkinek nem lesz jó, de főleg nekem nem. 
Időközben rábukkantam olyan dolgokra is, mint a szakrális geometria, a magyarság ősisége, nyelvünk gazdagsága, szerves kultúra. Egyszerűen beleszerettem ezekbe a témákba, és onnantól kezdve már senki nem tántoríthatott el a célomtól, hogy könyvet fogok írni. Nyitottam az emberek, közösségek felé, elkezdtem előadásokra, rendezvényekre járni, rengeteget olvastam, vázlatrajzokat készítettem. 2009 elején már volt egy rövid könyv-vázlatom, amit menten megosztottam az interneten, majd rövidesen levettem, de már későn, hisz addigra különféle torrent-oldalakra felrakták, A TEReMtÉSZET kiskönyve címmel. Így több ezren olvasták azt a 70-80 oldalt, ami meglehetősen kiforratlan, kidolgozatlan volt még. 
Döbbenet volt találkozni olyan ismeretlen és ismerős emberekkel, akik nekem(!) ajánlották ezt a könyvet, és részükről volt az igazi megdöbbenés, mikor azt mondtam: "De hisz ezt én írtam!" Akkor tudtam, hogy ezt a könyvet nagyon jól meg kell írni, be kell fejezni, hisz sokan szomjaznak arra a tudásra, amit a könyvben átadok. Ehhez azonban áldozatot kellett vállalnom: egómat, mely addig igen nagynak képzelte magát, meg kellett zaboláznom, és meg kellett tanulnom, mi is a Teremtő iránti alázat, hisz tőle kaptam a tudást, Ő vezetett rá mindenre! Három évbe tellett, hogy a vázlatból teljes, szerkesztett könyv legyen, melyben mindent magam csináltam, de a segítséget, amire igazán szükségem volt, elfogadtam. Íme, az eredmény:





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése